mi a pálya? hát pálya az volt.. egész nap visitottam a Leventével a szivárványban. azon a rendezvényen vettünk részt amit a legutóbbi posztomban is irtam. reklámoztuk a sulinkat. elfogyott az összes szórólap. és még a polszkiban is utaztam. jóléreztem magam. bár többször kedvem lett volna a fejemre ülni. rajzolgattam, szülőkkel beszélgettem, de közben az irodába is benéztem néha ahol mindíg szükség votl rám valamiért... mozgalmas volt eddig, meg rövid. de még nincsen vége. mert ugyebár ma lesz a szecskaavató. meg utána a nevkó fergetegparti. na igen.

*

a parti remek volt, nyereséges, még táncoltam is. pedig az aztán igazán ritka. kapuban voltam. a részeg lány megfejelte az üveget. aztán megmutatta a pecsétjét, és bejött. semmi nem érdekelte. hiába küldték haza, baszott rá. ott volt egészen végig. találkoztam egy csomó emberrel. a bulin is meg a szecskán is. a szecskán főleg. idén is nagyon jól sikerült. az elsősök nagyon jól bírták a strapát, én nagyobb szerencsétlenkedésre számítottam. mondjuk a szívatás is langyibb volt annál, mint amit vártam. természetesen fotokkal bizonyíthatom. utána panoráma presszó. visszafelé taláalkozás elsősökkel. egy sörre készültek, de nem sikerült. jöttek velünk vissza a DISZKÓBA. (heh.) aztán dizsi-dizsi. aztán a Dudásfiú úgy gondolta, h eltűnik. a keresés közben találtam egy Manót és egy Prüntyit, kicsit pityókásan már. ott ragadtam. későn hazaérés, alig alvás.

*

reggel tetves öt órakor keltem. eszméletlen. miközben probáltam kinyitni a szemem, letusoltam, fogatmostam és megpróbáltam öltözés közben pakolászni. persze semmit nem láttam ebből az egészből. hétkor pécsvárad egy icipici vonattal, aminek a kicsinysége fordítottam arányos a hőmérséklettel. mire odaérünk lefolytak a lábaim. mikor végre sikerült elhurcolnom magam a táborig, egy kis szussz után erőltetett menet a zengőbe. a lábaimat lejártam. a tüdőmet szószerint kiköptem félúton. mikor a kedves hajlandó volt tudomásul venni (a harmadik, kicsit már agresszivebb odaszólás után az Olitól), hogy tényleg nem kapok levegőt, és tényleg rosszul vagyok, és nem birja a tüdő ezt egy embólia után olyan nagyon, volt olyan kegyes és engedélyezett kettő perc szünetet a futásban. eztán felértünk a helyünkre a hülye a kvízkérdéseinkkel, amikre senki nem tudta a válaszokat. mert az ökörnyál az léghajó. ott ültünk leglább másfél órát. teljesen elhagyatottan, mert addig a színét sem láttuk senkinek. mikor az első csapat megérkezett kitöltettük velünk a kvízt, sikeresen az egy ötödét tudták megválaszolni a kérdéseknek. majd jött a szervező úr, hogy ugyanmár csináltassuk meg mégegyszer velük, merthogy nem mi vagyunk a következő állomás. a túra után tájékoztattam róla, hogy attól függetlenül h azzal volt elfoglalva, hogy nekünk megmondja h mi van már, odafigyelhetett volna, hogy ő mit csinál, és ahelyett h velem izél, inkább megnézhette volna, hogy milyen táblát rakosgat ki ő maga, hiszen így az a kérés h vegyünk figyelembe mostmár aztán, h mi az ötös állomás vagyunk, és ő a saját kezével rakja ki a négyes táblát, hitelét veszti. na köszönöm. természetesen az első csapatot tényleg az én hibámból nem küldtük tovább, de ezért nem töltetem ki a tesztet mégegyszer velük, hiszen a javítás után persze h tudni fogják a válaszokat. a többi csapattal szemben nem biztos h ez fer. mindegy is, mindegy is. a túra után fárasztó elnökségi, ezer millió problémával, kérdéssel, kéréssel, feladattal. minimum két és fél napig tartott szerintem.  és miután befejeztük és az élet utolsó kis gázát is kilehelltem a testemből, úgy gondolták, hogy akkor menjünk be a városba mert persze bánzájj van. ugyan a Solc bevitt minket kocsival, dehát vissza nem. és miután mindenki beért, de beülni sehova nem tudtuk a minusz negyvenben, a kis kirándulásunknak rövid úton véget vetettünk. a fél banda elindult vissza a dombay-tóhoz. azthittem biztosan meg fogok halni ha ezt le kell sétálnom. de kibirtam. talán még jól is esett. utána forró teázás népzenében, és hajnalig röhögés. reggel egy hatalmas paplanba bugyoláltam magam és kapucnival meg azzal a fejemen kifáradtam a másik helyiségig, ahol pofánröhögtek, h milyen nagyon aranyos is vagyok én így. hát valóban elég mókásan nézhetett ki. mindennek hála, a dolgunkat befejeztünk kb öt perc alatt, és a Solc behozott kocsival pécsre, és teljes szerencsémre anyuék felvettek és már itthon is.

milyen hosszú lett ez a poszt.